Mit tudom én, mi a jó és mi a rossz; mit szabad és mit nem; képtelen vagyok bármit helyteleníteni vagy magasztalni. Egyetlen tartható szempont sincs ebben a világban, sem egyetlen következetes alapelv. Értetlenül figyelem, hogy egyesek még mindig ismeretelmélettel foglalkoznak. Ha őszinte lennék, kénytelen volnék bevallani, milyen kevéssé érdekel ismereteink relativitása, tekintve hogy ez a világ nem érdemes a megismerésre. Gyakorta érzem magam teljes körű ismeretek birtokában, melyek egészében kimerítik a világ tartalmát, hogy aztán máskor semmit se fogjak fel a forgatagból magam körül. Keserű szájízt érzek magamban, valami ördögi, vadállati keserűséget, miközben maga a halál kérdése is érdektelennek tűnik előttem. Első ízben látom át, milyen nehéz meghatározást adni erre a keserűségre. Talán az is közrejátszik ebben, hogy elméleti szintű magyarázat után koslatok, míg ez egy kiváltképpen elmélet-előtti tartományból tör elő.
Jelen pillanatban abszolút semmiben sem hiszek, és egyetlen reményem sincs. Jelentés nélkülinek találom mindazokat a kifejezéseket és valóságokat, amelyek az életnek bájt kölcsönöznek. Sem a múltat, sem a jövőt nem tudom átérezni, a jelen pedig olyan a számomra, mint valami mérgezés. Mit tudom én, vajon kétségbe vagyok-e esve, hisz minden remény hiánya másvalami is lehet, nem pusztán kétségbeesés. Semmiféle minősítés sem tud zavarni, minthogy nincs már mit vesztenem. Olyannyira elveszítettem mindent! S ha közben arra gondolok, hogy most is nyílnak virágok és énekelnek a madarak! Mennyire távol áll tőlem mindez!
Emil Ciorian: A kétségbeesés csúcsán
