Tükörszerűen csúszkáló

Claudine érezte, hogy szavai egy teljesen üres térbe hatolnak és azt megtöltik saját magukkal. Aztán lassan kiformálódtak benne a házak is, melyek előtt elhaladtak, kissé megváltozva és elcsúszva, ahogy az ablaküvegben tükröződnek, meg az utca ahol mentek, s egy idő múlva ők maguk is, szintén kicsit másként, eltorzulva, mégis még felismerhetően. A nő érezte a hatalmat, mely ebből a mindennapi emberből áradt - észrevétlen képesség arra, hogy kibillentse és maga előtt csúsztassa a világot, az életteliség egyszerű ereje, mely csak úgy sugárzott belőle és a dolgokat saját felszínére húzta. Megzavarta, hogy saját képét is ott látja ebben a tükörszerűen csúszkáló világban; úgy tetszett neki, hogy ha most egy kicsit is engedne, akkor teljesen azonosulna ezzel a képpel.

...egy villámcsapásszerű megvilágosodásban egyszerre úgy látta, hogy egész életét ez az érthetetlen, szüntelen hűtlenség uralja, mellyel, miközben mindenki más szemében változatlannak látszik, minden pillanatban eloldódik önmagától, nem tudva miért, mégis sejtve valamiféle, tudattól távoli, soha el nem használódó gyengédséget, amelyen át az ember mélyebben összekapcsolódik önmagával, mint bármivel, amit tesz.

Mialatt még tisztán rezgett benne ez az érzés a maga csupasz, feltárulkozó mélységében, úgy tűnt neki, mintha a biztonság, amely odafönn az életét hordozta, s mint valami bűvkör vette őt körül, most egyszerre nem tartaná már, hanem száz lehetőségre hasadt, szétnyúlt, mint különböző életek egymás mögött tárolt kulisszái, s köztük, akár valamilyen fehér, üres, nyugtalan térben, a tanárok bukkantak föl sötét, bizonytalan testekként, kutatva süllyedni kezdtek, ránéztek az asszonyra és nehézkesen odaálltak, ahol ő állt. Claudine sajátos, szomorkás örömet érzett, hogy miközben ott ül, arcán az idegen hölgy megközelíthetetlen mosolyával, külsejébe zárkózottan, belül csak véletlenszerűen van ott és csak az esetlegesség és a tények kicserélhető köpenye, ami körülöleli őt, az választja el a többiektől. S mialatt szaporán, semmitmondóan röppentek az ajkáról a szavak, és élettelenül, surranó fonálhoz hasonlóan futottak tova, lassan összezavarta a gondolat, hogy - ha ezek közül az emberek közül az egyik kipárolgásfelhője körülzárná őt - akkor az, amit ő tenne, szintén valóságos lenne, mintha a valóság valami lényegtelen dolog volna csupán, mely néha felvillan egy pillanat közönyös nyílásából, amely alatt az ember, önmagának is elérhetetlenül, elfolyik annak árjában, ami sosem volt valóság, és senki nem hallja magányos, világoktól távoli-gyengéd hangját.

(forrás: nem emlékszem a címére)

Chad Wys

Véletlen

Biztosan ismered ezt az érzést, mintha a dolgok hirtelen megkettőződve állnának előtted, telten és tisztán láthatóan, amilyennek az ember ismeri őket, s aztán másféleképpen is, sápadtan, elmosódva és riadtan, mintha a másik titokban és már idegenként pillantotta volna őket meg?

Az embernek a szerelmesével való viszonyában oly sok kérdés van, melyeket a közös élet építésében át kell lépni, mielőtt még végiggondolták volna őket, és később a kialakult dolgok nem hagynak erőt még elképzelni sem, mi is lehetne másképp. Útközben aztán ott áll valahol egy furcsa cölöp, egy arc, száll egy illat, kövek és fű között elfut egy sohasem járt ösvény, az ember tudja, vissza kellene térnie, hátranéznie, de minden előrefelé hajt, s csak egy zörrenő ág fogja vissza a lépteket, akár a pókháló szálai vagy az álmok, és egy soha meg nem született gondolat bénító csöndet sugároz némán.

Ekaterina Koroleva

Lényének hatalmas, éveken át szőtt érzelmi összefüggéshálója mögött, a távolban egy pillanatra kopárnak tűnt önmaga előtt s szinte értéktelennek. Arra gondolt, az ember vés egy vonalat, bármilyet, csak egybefüggő legyen, hogy tudja magamagához tartania magát a némán felhatalmasodó dolgok mozdulatlan várakozásának szorításában; ez az életünk; olyasmi, mint amikor az ember megállás nélkül beszél és azzal áltatja magát, hogy minden szó az előzőhöz kapcsolódik és a következőt vonzza, mert fél attól, hogy ha elhallgatna, hirtelen megtántorodna és feloldaná őt a rászakadó csönd... de ez csak félelem, csak a gyengeség mindannak a tátongó, borzalmas esetlegességével szemben, amit az ember tesz...

Ahogy előtte a szobában ült az emberek között, úgy járkált az utcákon is, elveszetten, nyugtalanul, akár egy gazdátlan kutya, és a házakat nézte; és valahol valaki kitárta egy nő előtt az ajtaját, elégedetten saját figyelmességével, gesztusaival, az üdvözléssel; és valahol máshol egy másik ember a feleségével vendégségbe ment, és maga volt a tökéletes méltóság: férj és egyensúly; és mindenhol, mint valamilyen széles, mindent közönyösen elborító víz felszínén, kis, örvénylő középpontok látszottak, gyűrűket vetve maguk körül, befelé húzó mozgással, mely hirtelen, vakon, ablaktalanul a közönyösségbe fordult; s belül mindenhol megvolt az a tartás, amit a saját visszhang ad egy szűk térben, felfogva minden szót és elnyújtva a következőig, hogy az embernek ne kelljen hallania, amit nem bír elviselni, - a szakadékot, a két cselekvés lökései közti szünetet, melybe az érzései súlya alatt belezuhan, a két szó közötti hallgatásba, mely éppúgy lehetne akár egy egészen más ember szavai közti csönd is.

És akkor titokban sejteni kezdte: valahol ezek között él egy ember, aki nem illik ide, aki más, de még hozzá lehett volna idomulni, és akkor most nem tudna semmit arról az énről, aki ma. Mert az érzések csak a többi érzés hosszú láncában élnek, egymásba kapaszkodva, s csak az számít, hogy az élet egyik pontja hézag nélkül fűződjön a többihez, és ennek száz módja van. S ekkor, szerelmük kezdete óta először, átcikázott rajta a gondolat: ez véletlen; valamilyen véletlen hozta létre, s az ember azóta is őrzi. És ettől, most első ízben, lelke legmélyéig zavarosnak érezte magát és átélte azt az utolsó, arctalan, a gyökereket és az elrendeltetettséget szétromboló érzést, amelyet szerelmében mindig is érzett magával kapcsolatban, amely újra és újra önmagává tette őt és nem különböztette meg senkitől. S úgy látta, mintha engednie kellene az örvény húzásának, hagyni, hogy belesüllyedjen újra az űzöttségbe, a soha meg nem valósított dolgok, soha otthonra nem találás birodalmába, és csak futott az üres utcák szomorúságában, nézte a házakat és nem vágyott más társaságra, mint cipői kopogására a köveken, s közben - nem több, csupán valami élő - hallotta szaladni önmagát, hol maga előtt, hol mögött.

(forrás: nem emlékszem a címére..)

Christy Lee Rogers

Túlparti tudás

...ha nehéz az élet és nehéz a halál, s kellene hozzá a túlparti tudás, a következőt csináld. Nyáridőben, domboldalon ülj meg jó soká, s keresd az égen, merre száll a gólyamadár. Miután meglelted, kövesd szárnyalását, s lesd meg, mikor engedi el a magasban piszkát. S ha jól megfigyelted, miként hull alá keringve, szállva, forogva. szél hátán lebegve, majd újból alázuhanva, s miként robban e tánc közben semmivé... És miután meglátod, hogy piciny darabjai, melyek nem égtek el a sűrű légben, úgy hullanak majd előtted a gyenge, zöld fűszálra, hogy az meg sem hajlik alattuk, akkor fölfedted magadnak a létezés titkát. S ha ezt kilested, hidd el, könnyebb lesz az élet és könnyebb lesz a halál.

(Su-La-Ce - Popper Péter: Fáj-e meghalni c. könyvéből)

Doublenaut

Jóéjt

Örkény István

Sír

N

e

f

J ó é j t  

l

j

a

z

e

l

a

l

vástól, mert amire sokszor

oly elborzadva gondolsz, nem más, 

mint álmaid elcsöndesült örökkévalósága

és új szövetbe épülése tested egykor volt molekuláinak.

Minden perc drága

Örkény István
Csupa közhely

Két test, egy lélek
Nem tudok nélküled élni
 Ha távol vagy, veled idõznek gondolataim
Pedig ki hitte volna
Mi rejtõzik az idõ méhében
Nem lehet azt kiszámítani
Mert csak a vak szerencse mûve
Rég volt, talán igaz se volt
Hogy egymást kézen fogva
Egymásnak vállat vetve
Nekivágtunk a meredeknek
Szembenézve az élet viharaival
Pedig csak most jön a neheze
Mert nincs pardon
A természet törvényei ellen
Télen mindent belep a hó
Tavasszal kirügyeznek a fák
Õsszel elhullatják lombjukat
És akkor nincs tovább
Múlik az idõ
Rövid az élet
Minden perc drága
Egyszer értünk is eljön a halál
Ahonnan még nem tért meg utazó
És nincs ellene orvosság a kertben
De ha majd becsapja utánunk az ajtót
Akkor sem áll meg a világ
Jönnek majd utánunk mások
Ahány csöpp van a tengerben, annyi
Élik a maguk életét
Míg csak rajtuk is át nem fut a hideg
Földbe nem gyökerezik a lábuk
S tanácstalanul néznek vissza ránk
Mintha elvesztettek volna valamit.

Wanda Koop

Szerettem előtted

Szerettem előtted valakit, felhőtlen kapcsolat volt, már-már gyanúsan felhőtlen, nem csoda, hogy annál keservesebb lett a vége, és még a végnél is keservesebb lett a vég emléke, tudom, mindezt tudod, és azt is, hogy egy idő után az ember abba a korba ér, mikor már mindenki előtt szeretett valakit, noha feltett szándéka volt, hogy csak egyetlenegy valakit szeret majd örökké, valaha, mikor még egészen másként képzelte el az életét, de nem panaszkodni akarok - ízléstelenség is volna, éppen erről, éppen neked -, és az is távol áll tőlem, hogy olcsó bölcselkedésekkel traktáljalak, csupán azért hozom szóba a múltat előtted, mert ráébredtem, hogy annak a régi kapcsolatnak - nem szó szerint, hanem átvitt értelemben, vagyis úgy, ahogy útban volt - csak most lett igazán vége, mikor már fenntartás nélkül elfogadlak olyannak, amilyen vagy, mikor nézem, de nem látom orrod szabálytalanságát, mikor érzem, de nem veszem észre izzadságszagodat, mikor idegesít, de elviselem szórakozottságodat, mikor aggaszt könnyelműséged, de nem vonlak felelősségre érte, mikor tudom, hogy nem értesz, de nem kételkedem a képességeidben, igen, most lett igazán vége, mert te most már te vagy nekem, nem én és nem más, hibáid ellenére drága lény, behelyettesíthetetlen, elvéthetetlen és egyszeri, mint maga a rejtélyes pillanat, amelyben mindenkiről leváltál és önmagaddal azonosultál, mint az áhított jövő, amely tőled jelenné lett.

(Oravecz Imre: Szerettem előtted)

Nyolcvannyolc billentyű

Az a hatalmas város ott… nem látszott a vége…/

A végét, kérem, nem lehetne látni a végét?/

És a zaj/

Az átkozott lépcsőkön odafent… nagyon szép volt, minden… és én abban a kabátban olyan menő voltam, micsoda szám lettem volna, és nem volt kétségem afelől, hisz biztosnak látszott, hogy leszállok onnan, semmi probléma/

Első fok, második fok, harmadik fok/

Első fok, második fok, harmadik fok/

Első fok, második fok/

Nem az állított meg, amit láttam /

Az, amit nem láttam:

Nem az állított meg, amit láttam /

Az, amit nem láttam:

Érted ezt, testvér?, az, amit nem láttam… ke­restem, de nem találtam, az egész végtelen város­ban, minden volt, csupán az nem/

Minden volt/

De ami mégsem volt ott, az a vége. Nem lát­tam, hogy hol a vége. A világ vége/

Mert gondolj bele: a zongora. A billentyűk kezdődnek. A billentyűknek vége. Tudod jól, nyolcvannyolc van belőlük, nem verhetnek át vele. Nem végtelenek. Te vagy végtelen, és ott, a billentyűk belsejében végtelen a zene, melyet megszólaltatsz. Azok nyolcvannyolcan vannak. Te végtelen vagy. Ez tetszik nekem. Ezt fel lehet fogni. De ha te/

De ha én a lépcsőn lemegyek, és ott előttem/

De ha én a lépcsőn lemegyek, és ha ott előt­tem feltárul egy billentyűzet milliónyi billen­tyűjével, milliónyi, milliárdnyi/

Milliónyi és milliárdnyi, soha sincs vége, és a végső igazság az, hogy soha nincs vége, hogy a billentyűzet végtelen/

Azon ott nincsen zene, amit eljátszhatnál.

Rossz székre ültél fel: Isten játszik e zongorán/

Atyaég, és láttad az utcákat? /

Hisz az utcákból is ezernyi van, hogy tudtok ti odalent választani csupán egyet/

Választani egy nőt/

Egy házat, egy földet, mely tiétek lesz, egy tájat, melyet nézhettek, egyetlen módját a halálnak/

Az az egész világ/

Az a világ ott előtted, azt sem tudod, hol a vége/

És hogy mennyi van belőle/

Soha nem féltek ti, hogy ezer darabra estek?

(Alessandro Baricco: Novecento)

Elvenni a világtól

Első pillanattól együtt éltek, mint az egysejtű ikrek az anyaméhben. Ehhez nem kell "barátságot kötni", mint az egykorú fiatalok szokták, nevetséges és ünnepélyes szertartások között, fontoskodó szenvedélyességgel, ahogyan a vágy jelentkezik az emberek között, öntudatlan és torz formában, mikor először akarja egy másik ember testét és lelkét elvenni a világtól, hogy az övé legyen, csak az övé. Ennyi a szerelem és a barátság értelme. Barátságnak oly komoly és szótlan volt, mint minden nagy érzés, mely az életre szól. S mint minden nagy érzésben, ebben is volt szemérem és bűntudat. Az ember nem vehet el büntetlenül egy embert a többiektől.
(...)
Valami volt kettejük viszonyában, gyöngédség, komolyság, föltétlenség, valami végzetes, s ez a sugárzás lefegyverezte a gúnyos hajlamokat is.
Az emberek semmire nem vágynak úgy, mint önzetlen barátságra. Reménytelenül vágynak erre. Az intézetben a származás gőgjébe menekültek a fiúk, vagy a tanulmányokba, vagy korai dőzsölésekbe, vagy testi virtusokba, vagy idő előtti, zagyva és fájdalmas szerelmekbe. Konrád és Henrik barátsága úgy derengett ebben az emberi zűrzavarban, mint egy középkori fogadalom szelíd szertartásának fénye. Semmi nem olyan ritka fiatalemberek között, mint a vonzalom, mely önzetlen, és nem akar a másiktól segítséget, sem áldozatot. Az ifjúság mindig az áldozatot reméli azoktól, akiknek átadja reménykedését. A két fiú érezte, hogy az élet egyik névtelen, csodálatos és kegyelemszerű állapotában élnek.
(...)
Semmi nem olyan gyöngéd, mint ez a kapcsolat. Minden, amit később ad az élet, a finom vagy nyers vágyak, az erős érzések, a szenvedély végzetes kötései, minden durvább, embertelenebb.

(Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)

Átélés

- Elmulasztottunk valami fontosat?

- Mindnyájan?

- Te meg én.

- Mi lehetne az?

- Néha tökéletesen megértem, hogy mit érzel és gondolsz. És akkor annyira szeretlek, és elfelejtkezem magamról, ámbár nem semmisítem meg magam. Ugye, értesz?

- Értelek.

- Néha azonosulni tudok egy teljesen idegen emberrel, és meg tudom érteni azt az embert. Ezek az átélés rövid másodpercei.

- Ha rábíznánk magunkat egy ilyenfajta szentimentális együttérzésre, semmire se mennénk, erről biztosíthatlak.

- Johan.

- Tessék.

- Néha azon szomorkodom, hogy soha nem szerettem senkit. Azt hiszem, hogy engem se szerettek. Ez egy kicsit elkeserít.

- Kár ezért annyira izgatnod magad.

(Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból)

Jan Toorop

Szeretem a kerti ollós borítólapot

Az ablak kinyílik. Beugrok a szemközti kapu alá. Krisztina. Kinyitja az ablakot. Nem könyököl. Csak áll. Felfelé néz, a felhőkre, az esőpermet arrafelé vág, látom, hogy az arca komikusan összehúzódik. Mint egy kép, keretben. A kezét mozdítja, összeteszi elöl a mellén, olyan most, mint egy sóvár kutya, vagy nem is, nem is, ó, az a kislány, a téren, nagy szalaggal, összetette a kezét, rám nézett könyörögve, te fijjú, dobd nekem a labdát. Semmi sem számít. Szeretem.

A napok. Meg tudom jegyezni. Arcuk van. És a tárgyak élnek.
(...)

Nem hittem volna egy éve vagy kettő, hogy ilyen létezik. Ilyen mindent felbolygató öröm. Csak ülök a kis barokk asztal mögött, nézem a teheneket meg a kerti ollót a borítólapon, és ő van mögöttük. Igen. Szeretem a kerti ollós borítólapot. A kéményseprős szalvétát. Átvették a gondolataimat, magukba szívták az örömet, az Idő meglódult, és mégis minden napot fel tudnék sorolni külön-külön.

(Jókai Anna: Napok)

Sam Francis

Életkor

Íme egy ember, akinek sikerült megrögződnie a neki megfelelő életkorban. Mert minden embernek megvan a maga egyedül megfelelő életkora, az biztos. Vannak, akik egész életükben gyermekek maradnak, és vannak, akik egész életükön át félszegek, fonákok, nem találják a helyüket, amíg egyszerre bölcs és szép öregasszonyok vagy öregemberek lesznek: hazaértek az életkorukba.

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Trelleborg felé fut egy fél fekete eb

Az ágy és a lelógó fej és az ajtó és a lecke, amit elmondok, kibukkanó szigetek egy fekete, zúgó süketség tengerében. Ez a tenger üres. Felszíne nincs, csak mélysége van és mégis határtalan és végtelen és parttalan.

Ennek a határtalan és parttalan és időtlen süketségnek mélységében nyargalok én. Nyargalok lihegve és szüntelenül, és mégis mindig egy helyben vagyok, a középen, egyforma távolságban céltól és indulástól. Nem jutok előbbre, és nem tudok elmaradni se. És magasra tartott fejjel vonítok ennek a lehetetlenségnek kínjától.

Barnás-fekete eb vagyok, sovány nagy kutya, valami átmenet a vizsla és a dán dog között. De csak egyik oldalról vagyok egész és hibátlan.

Ezért rohanok Trelleborg felé, az éjszakában. Trelleborgban kettészelt a vonat, hosszában, és én, a fél eb, most hideglelős elszánással rohanok Trelleborgba, a sínek mentén, hogy megtaláljam elveszett másik felemet, amíg nem késő, míg ebben a maradékban tart a maradék élet.

Hidegen, kétségbeesetten számolok. Pontosan tudom, hogy kilenc és fél óráig tartott az út, vasúton, idáig. Egy száguldó kutya tizenöt óra alatt talán lefutja, ugyanazt, visszafelé. Persze, tekintetbe kell venni, hogy csak két lábon futok. A bal mellsőn és bal hátsón, ennek a hátránynak viszont előnye, hogy fél súlyt kell csak hordanom. Az is jó, hogy bal oldalon lévén egyetlen szemem; nem láthatom jobb oldalamat, e szörnyű sebfelületet, aminek borzalmától elalélnék, és nem tudnék tovább futni.

Nem is vonítanék, leszegett fél fejemmel szorgalmasan iszkolnék előre, csak ne szaladna velem a táj! De az a dermesztő, hogy a táj velem szalad, fordítva, mint a vasút ablakából, ahol ellenkező irányban fut, jelezve a haladást. Erre nem számítottam, a gyaloglásnak erre az ijesztő felfedezésére. Kajánul fut velem az éjszaka, nem tehetek mást, gyorsabban kell futnom, hogy mégis előbbre jussak. Néha mintha sikerülne, de néha nem, ilyenkor vonítok és szűkölök a rémülettől.

Az éjszaka hideg és derült. Ideutazásom révén jól ismerem a tájat, el tudok igazodni, ha egy pillanatra szem elől tévesztem a síneket. De lehetőleg azért tartom magam hozzájuk. Mellettük futok, néha közöttük - csak néha rebbenek riadtan félre, mikor hátam mögött mintha vonatdübörgést hallanék: a láthatatlan vonat dübörgését. De a dübörgés többnyire elhallgat, és én visszakanyarodom a sínek közé, loholok tovább - ez már csak képzelődés volt. Képzelődés - mint az a másik is... a vízen vergődő kutya, Szentendre és a sziget közt, mögöttem, az alkonyatban.

Erősen fázom. Az ég felhőtlen, tudom, hogy a hold is süt, közel a hátam mögött. Mikor vonítás közben felemelem a fejem, szeretném megpillantani, már csaknem látom is, de a hátrafordítástól fáj a nyakam. Ám bűvös fényét látni a mezőkön, holdfényben fürdik a vidék, a végtelen fenyvesek, dombok és völgyek és piros házak, néha a fák közül kikandikáló kék tavak fodra megcsillan. Jó volna megpihenni, de nem lehet, el kell érnem Trelleborgot, amíg nem késő, míg tart az élet. S azért is sietnem kell, azért is szorongok, mert a Hold leszállhat, vaksötétbe borulhat a táj, akkor nem látom többé egyetlen irányvonalamat, a síneket. Igen, a Hold kell, ez a kis világosság, ami éppen hogy elég. Néha átborzong rajtam, hogy talán nem is Hold, talán maga a Nap ez a halvány pislákolás, de nekem már csak ennyi maradt belőle. Annál inkább kell igyekeznem. Valami huhog, s a hideg ilyenkor dermesztővé válik. Ez a Szél Leánya, az elfelejtett gyermekkori meséből, akit oly fájdalmas vággyal szerettem volna megismerni, hatéves koromban, a péceli Boszorkány-sziget erdejében. S nem láttam meg soha. Most itt huhog, és nevet magában, de most se láthatom, nem játszhatom el vele azt az ájulatosan édes és szörnyűséges játékot, amit kiterveztem magamban, amiről csak én tudok.

Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül