Az ablak kinyílik. Beugrok a szemközti kapu alá. Krisztina. Kinyitja az ablakot. Nem könyököl. Csak áll. Felfelé néz, a felhőkre, az esőpermet arrafelé vág, látom, hogy az arca komikusan összehúzódik. Mint egy kép, keretben. A kezét mozdítja, összeteszi elöl a mellén, olyan most, mint egy sóvár kutya, vagy nem is, nem is, ó, az a kislány, a téren, nagy szalaggal, összetette a kezét, rám nézett könyörögve, te fijjú, dobd nekem a labdát. Semmi sem számít. Szeretem.
A napok. Meg tudom jegyezni. Arcuk van. És a tárgyak élnek.(...)
Nem hittem volna egy éve vagy kettő, hogy ilyen létezik. Ilyen mindent felbolygató öröm. Csak ülök a kis barokk asztal mögött, nézem a teheneket meg a kerti ollót a borítólapon, és ő van mögöttük. Igen. Szeretem a kerti ollós borítólapot. A kéményseprős szalvétát. Átvették a gondolataimat, magukba szívták az örömet, az Idő meglódult, és mégis minden napot fel tudnék sorolni külön-külön.
(Jókai Anna: Napok)
 | |
| Sam Francis |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése