Tükörszerűen csúszkáló

Claudine érezte, hogy szavai egy teljesen üres térbe hatolnak és azt megtöltik saját magukkal. Aztán lassan kiformálódtak benne a házak is, melyek előtt elhaladtak, kissé megváltozva és elcsúszva, ahogy az ablaküvegben tükröződnek, meg az utca ahol mentek, s egy idő múlva ők maguk is, szintén kicsit másként, eltorzulva, mégis még felismerhetően. A nő érezte a hatalmat, mely ebből a mindennapi emberből áradt - észrevétlen képesség arra, hogy kibillentse és maga előtt csúsztassa a világot, az életteliség egyszerű ereje, mely csak úgy sugárzott belőle és a dolgokat saját felszínére húzta. Megzavarta, hogy saját képét is ott látja ebben a tükörszerűen csúszkáló világban; úgy tetszett neki, hogy ha most egy kicsit is engedne, akkor teljesen azonosulna ezzel a képpel.

...egy villámcsapásszerű megvilágosodásban egyszerre úgy látta, hogy egész életét ez az érthetetlen, szüntelen hűtlenség uralja, mellyel, miközben mindenki más szemében változatlannak látszik, minden pillanatban eloldódik önmagától, nem tudva miért, mégis sejtve valamiféle, tudattól távoli, soha el nem használódó gyengédséget, amelyen át az ember mélyebben összekapcsolódik önmagával, mint bármivel, amit tesz.

Mialatt még tisztán rezgett benne ez az érzés a maga csupasz, feltárulkozó mélységében, úgy tűnt neki, mintha a biztonság, amely odafönn az életét hordozta, s mint valami bűvkör vette őt körül, most egyszerre nem tartaná már, hanem száz lehetőségre hasadt, szétnyúlt, mint különböző életek egymás mögött tárolt kulisszái, s köztük, akár valamilyen fehér, üres, nyugtalan térben, a tanárok bukkantak föl sötét, bizonytalan testekként, kutatva süllyedni kezdtek, ránéztek az asszonyra és nehézkesen odaálltak, ahol ő állt. Claudine sajátos, szomorkás örömet érzett, hogy miközben ott ül, arcán az idegen hölgy megközelíthetetlen mosolyával, külsejébe zárkózottan, belül csak véletlenszerűen van ott és csak az esetlegesség és a tények kicserélhető köpenye, ami körülöleli őt, az választja el a többiektől. S mialatt szaporán, semmitmondóan röppentek az ajkáról a szavak, és élettelenül, surranó fonálhoz hasonlóan futottak tova, lassan összezavarta a gondolat, hogy - ha ezek közül az emberek közül az egyik kipárolgásfelhője körülzárná őt - akkor az, amit ő tenne, szintén valóságos lenne, mintha a valóság valami lényegtelen dolog volna csupán, mely néha felvillan egy pillanat közönyös nyílásából, amely alatt az ember, önmagának is elérhetetlenül, elfolyik annak árjában, ami sosem volt valóság, és senki nem hallja magányos, világoktól távoli-gyengéd hangját.

(forrás: nem emlékszem a címére)

Chad Wys