Nyolcvannyolc billentyű

Az a hatalmas város ott… nem látszott a vége…/

A végét, kérem, nem lehetne látni a végét?/

És a zaj/

Az átkozott lépcsőkön odafent… nagyon szép volt, minden… és én abban a kabátban olyan menő voltam, micsoda szám lettem volna, és nem volt kétségem afelől, hisz biztosnak látszott, hogy leszállok onnan, semmi probléma/

Első fok, második fok, harmadik fok/

Első fok, második fok, harmadik fok/

Első fok, második fok/

Nem az állított meg, amit láttam /

Az, amit nem láttam:

Nem az állított meg, amit láttam /

Az, amit nem láttam:

Érted ezt, testvér?, az, amit nem láttam… ke­restem, de nem találtam, az egész végtelen város­ban, minden volt, csupán az nem/

Minden volt/

De ami mégsem volt ott, az a vége. Nem lát­tam, hogy hol a vége. A világ vége/

Mert gondolj bele: a zongora. A billentyűk kezdődnek. A billentyűknek vége. Tudod jól, nyolcvannyolc van belőlük, nem verhetnek át vele. Nem végtelenek. Te vagy végtelen, és ott, a billentyűk belsejében végtelen a zene, melyet megszólaltatsz. Azok nyolcvannyolcan vannak. Te végtelen vagy. Ez tetszik nekem. Ezt fel lehet fogni. De ha te/

De ha én a lépcsőn lemegyek, és ott előttem/

De ha én a lépcsőn lemegyek, és ha ott előt­tem feltárul egy billentyűzet milliónyi billen­tyűjével, milliónyi, milliárdnyi/

Milliónyi és milliárdnyi, soha sincs vége, és a végső igazság az, hogy soha nincs vége, hogy a billentyűzet végtelen/

Azon ott nincsen zene, amit eljátszhatnál.

Rossz székre ültél fel: Isten játszik e zongorán/

Atyaég, és láttad az utcákat? /

Hisz az utcákból is ezernyi van, hogy tudtok ti odalent választani csupán egyet/

Választani egy nőt/

Egy házat, egy földet, mely tiétek lesz, egy tájat, melyet nézhettek, egyetlen módját a halálnak/

Az az egész világ/

Az a világ ott előtted, azt sem tudod, hol a vége/

És hogy mennyi van belőle/

Soha nem féltek ti, hogy ezer darabra estek?

(Alessandro Baricco: Novecento)