Biztosan ismered ezt az érzést, mintha a dolgok hirtelen megkettőződve állnának előtted, telten és tisztán láthatóan, amilyennek az ember ismeri őket, s aztán másféleképpen is, sápadtan, elmosódva és riadtan, mintha a másik titokban és már idegenként pillantotta volna őket meg?
Az embernek a szerelmesével való viszonyában oly sok kérdés van, melyeket a közös élet építésében át kell lépni, mielőtt még végiggondolták volna őket, és később a kialakult dolgok nem hagynak erőt még elképzelni sem, mi is lehetne másképp. Útközben aztán ott áll valahol egy furcsa cölöp, egy arc, száll egy illat, kövek és fű között elfut egy sohasem járt ösvény, az ember tudja, vissza kellene térnie, hátranéznie, de minden előrefelé hajt, s csak egy zörrenő ág fogja vissza a lépteket, akár a pókháló szálai vagy az álmok, és egy soha meg nem született gondolat bénító csöndet sugároz némán.
 |
| Ekaterina Koroleva |
Lényének hatalmas, éveken át szőtt érzelmi összefüggéshálója mögött, a távolban egy pillanatra kopárnak tűnt önmaga előtt s szinte értéktelennek. Arra gondolt, az ember vés egy vonalat, bármilyet, csak egybefüggő legyen, hogy tudja magamagához tartania magát a némán felhatalmasodó dolgok mozdulatlan várakozásának szorításában; ez az életünk; olyasmi, mint amikor az ember megállás nélkül beszél és azzal áltatja magát, hogy minden szó az előzőhöz kapcsolódik és a következőt vonzza, mert fél attól, hogy ha elhallgatna, hirtelen megtántorodna és feloldaná őt a rászakadó csönd... de ez csak félelem, csak a gyengeség mindannak a tátongó, borzalmas esetlegességével szemben, amit az ember tesz...
Ahogy előtte a szobában ült az emberek között, úgy járkált az utcákon is, elveszetten, nyugtalanul, akár egy gazdátlan kutya, és a házakat nézte; és valahol valaki kitárta egy nő előtt az ajtaját, elégedetten saját figyelmességével, gesztusaival, az üdvözléssel; és valahol máshol egy másik ember a feleségével vendégségbe ment, és maga volt a tökéletes méltóság: férj és egyensúly; és mindenhol, mint valamilyen széles, mindent közönyösen elborító víz felszínén, kis, örvénylő középpontok látszottak, gyűrűket vetve maguk körül, befelé húzó mozgással, mely hirtelen, vakon, ablaktalanul a közönyösségbe fordult; s belül mindenhol megvolt az a tartás, amit a saját visszhang ad egy szűk térben, felfogva minden szót és elnyújtva a következőig, hogy az embernek ne kelljen hallania, amit nem bír elviselni, - a szakadékot, a két cselekvés lökései közti szünetet, melybe az érzései súlya alatt belezuhan, a két szó közötti hallgatásba, mely éppúgy lehetne akár egy egészen más ember szavai közti csönd is.
És akkor titokban sejteni kezdte: valahol ezek között él egy ember, aki nem illik ide, aki más, de még hozzá lehett volna idomulni, és akkor most nem tudna semmit arról az énről, aki ma. Mert az érzések csak a többi érzés hosszú láncában élnek, egymásba kapaszkodva, s csak az számít, hogy az élet egyik pontja hézag nélkül fűződjön a többihez, és ennek száz módja van. S ekkor, szerelmük kezdete óta először, átcikázott rajta a gondolat: ez véletlen; valamilyen véletlen hozta létre, s az ember azóta is őrzi. És ettől, most első ízben, lelke legmélyéig zavarosnak érezte magát és átélte azt az utolsó, arctalan, a gyökereket és az elrendeltetettséget szétromboló érzést, amelyet szerelmében mindig is érzett magával kapcsolatban, amely újra és újra önmagává tette őt és nem különböztette meg senkitől. S úgy látta, mintha engednie kellene az örvény húzásának, hagyni, hogy belesüllyedjen újra az űzöttségbe, a soha meg nem valósított dolgok, soha otthonra nem találás birodalmába, és csak futott az üres utcák szomorúságában, nézte a házakat és nem vágyott más társaságra, mint cipői kopogására a köveken, s közben - nem több, csupán valami élő - hallotta szaladni önmagát, hol maga előtt, hol mögött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése