Szerettem előtted valakit, felhőtlen kapcsolat volt, már-már gyanúsan felhőtlen, nem csoda, hogy annál keservesebb lett a vége, és még a végnél is keservesebb lett a vég emléke, tudom, mindezt tudod, és azt is, hogy egy idő után az ember abba a korba ér, mikor már mindenki előtt szeretett valakit, noha feltett szándéka volt, hogy csak egyetlenegy valakit szeret majd örökké, valaha, mikor még egészen másként képzelte el az életét, de nem panaszkodni akarok - ízléstelenség is volna, éppen erről, éppen neked -, és az is távol áll tőlem, hogy olcsó bölcselkedésekkel traktáljalak, csupán azért hozom szóba a múltat előtted, mert ráébredtem, hogy annak a régi kapcsolatnak - nem szó szerint, hanem átvitt értelemben, vagyis úgy, ahogy útban volt - csak most lett igazán vége, mikor már fenntartás nélkül elfogadlak olyannak, amilyen vagy, mikor nézem, de nem látom orrod szabálytalanságát, mikor érzem, de nem veszem észre izzadságszagodat, mikor idegesít, de elviselem szórakozottságodat, mikor aggaszt könnyelműséged, de nem vonlak felelősségre érte, mikor tudom, hogy nem értesz, de nem kételkedem a képességeidben, igen, most lett igazán vége, mert te most már te vagy nekem, nem én és nem más, hibáid ellenére drága lény, behelyettesíthetetlen, elvéthetetlen és egyszeri, mint maga a rejtélyes pillanat, amelyben mindenkiről leváltál és önmagaddal azonosultál, mint az áhított jövő, amely tőled jelenné lett.
(Oravecz Imre: Szerettem előtted)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése